Londoni kaland 5

 Sziasztok!

Csütörtökön minden barátom, aki iskolába tudott volna vinni, dolgozott, szóval egyedül utaztam keresztül a városon. Windsorban szálltam fel a vonatra és Wimbledonban száltam le és csak egyszer kellett átszállnom. Szerencsére kicsit később is tudtam így indulni, mármint hogy azt hittem, hogy szerencsére, mert mikor eddig Alan-el mentem Staines-be, mindig tele volt a vonat és nem nagyon volt üllő helyünk. Na, most se volt, csak más miatt. Amíg korábban a dolgozóba menőkkel osztoztam a vonaton, most az iskolába menő diákok tengerén kellett átúsznom. Minden állomáson más színű egyenruhás gyerekekkel találkoztam. Fiúk és lányok egyformában. Egyforma szabású pólók és pulóverek, egyforma shortok és egyforma ronda fekete cipők. Esélyük sincs kitűnni egymás tömegéből, nincs felvágás vagy figyelemfelkeltés a ruházattal. Hát nem biztos, hogy így rosszabb... A szülőknek nem kell beszállni a "kinek van menőbb ruhája" versenybe, megveszik a formaruhát és ezzel a hét 5 napjára le van tudva, hogy mit vesz fel a gyerek. Az iskolák minden időjárásra fel vannak készülve, mondjuk ez Londonban muszáj is. Láttam a diákokon Trikót, pikét, pólót, rövidnadrágot, szoknyát, hosszú nadrágot, pulóvert, kardigánt, blézert, zakót, baseball sapkát, rendes sapkát esőkabátot és az elmaradhatatlan ronda fekete cipőt. Magyarországon a kalaúzokon van hasonló. Úgyhogy egyszerre van is meg nincs is miből választani, és nem biztos, hogy rosszabb így. 

Az iskolába érve, reggelente, a csoporttársaimmal beszélgetek egy 20 percet. Megbeszéljük, ki mint csinált előző nap, vagy ki mit tervez aznap délután. Nagyon kedvesek velem, de mint említettem, mindenki angoltanár a saját országában, szóval nem azon a szinten beszélnek, mint én. Gondolkodás és komolyabb előkészület nélkül tudnak 3-4-5 mondatot elmondani olyan választékos angollal, hogy öröm hallgatni Őket. Persze értem én, Ők ezt tanítják, benne vannak, mindennap foglalkoznak vele, valószínűleg nekik meg kézen állni lenne ilyen nehéz, de sajnos ez nem egy sport kurzus, hanem egy angol. Nagy baj nincs, mindent értek, és válaszolni is tudok mindenre, de ők úgy válaszolnak, mintha anyanyelven beszélnének, én meg hát...kicsit beszél magyar. 

Az órákon a Listening és Reading dolgait beszéltük, a City Life és Recycling, és a kétértelmű szavak és kifejezések voltak a téma, meg egy kis angol akcentus. Az óra aktív résztvevője voltam, volt, hogy egy kifejezés nekem jutott eszembe először. Nincs hiányérzetem, vagy rossz érzésem a választott kurzus miatt, csak egyáltalán nem testnevelő tanárnak való. Olyan technikákról és és problémákról beszélgetünk, amiket padban üllő gyerekekkel tudnak használni a frontális formában tanító tanárok. Úgyhogy nagyon figyelek, és jegyzetelek, de ...

Délután, mivel mindenki dolgozik a barátaim közül, magamnak szerveztem programot. A Tate Britain-t látogattam meg.

Gyönyörű épület a Temze partján és természetesen ingyenes a belépő. Szerencsére nem voltak sokan, a Múzeum egész területén lehetett fotózni, úgyhogy íme a kedvencem, Ofélia

Kellemesen végig sétáltam a kiállításon, természetesen itt se hagytam ki a büfét. A kiállítás nagyon tetszett, egészen addig, amíg el nem értünk az 1950-es évekhez. Én tudom hogy nem értek hozzá, de mikor a falon van egy 20 négyzetméteres sötétkékre festett vászon, aminek a közepén két piros csík van, azt sajnos nem tudom értékelni. Jó lenne az ilyen helyekre valaki hozzáértővel elmenni, hogy azt is meglássam, amit nem a szememmel kell látnom.

Minor kijöttem a Múzeumból konstatáltam, hogy két sarokra vagyok a Big Ben-től, úgyhogy egy szép nagy sétát téve körbe néztem és a folyó parton sétáltam, vissza, ahol a Covid áldozatok emlékfala van, tele szivecskékkel, amikbe az elhunytak nevét írták.

A városnézés után visszavonatoztam Windsorba, ahol vártak a barátaim, és elmentünk vacsorázni. Egy közepesen előkelő étteremben ettünk, Én fekete kagylót, a barátaim csirkét zöldséggel, megittunk egy sört és egy üveg bort, meg hárman ettünk egy almáspitét 117 fontért, igen, az annyi, kb 55.000 forint, még jó, hogy nem én fizettem. Amikor kérdeztem, hogy mennyi volt, csak megrántották a vállukat és mondták, hogy nem olyan sok. Hát igen, annak tükrében, hogy reggelizni kb 10 fontért szoktam, tényleg nem sok. Hát nem a megszokott magyar árak és nem a mi pénztárcánknak való...