Day 1 - The Irish Adventure Kicks off (2022. 07. 18.)

    A mai nap elég mozgalmas volt. A szállásomról inkább nappali világosságnál készítettem egy fotót, mert így élvezhetőbb. Teljesen véletlenül, de ugyanoda foglaltam magamnak szobát, ahol korábban Eszter és Judit is megszállt.

Destiny Student - New Mill

A bácsi odafent dolgozik, de én előbb ébredtem

   Reggel korán keltem, mert nagyon motivált voltam abban, hogy megtaláljam a képzési intézmény kampuszát. Szerencsére, ha ott van a térkép az ember telefonján, akkor pikk-pakk odatalál bárhová a világban.

Ilyen az, amikor nagyon motivált vagyok

   Van egy ír nemzeti legenda, ami azt meséli el, hogy Viktória királynő halála után nemzeti gyászt rendeltek el nem csak Angliában, de Nagy-Britannia szigetének egész területén és Írországban is mindenhol. A gyászrendelet meghagyta, hogy a királynő halála miatt érzett fájdalom jeleként, a bejárati ajtókat mindenhol fessék feketére. Több se kellett a derék dubliniak, akik az angolokkal szembeni ellenszenvük jeléül a paletta minden létező színét felhasználták a bejárati ajtók dekorálásához. Viktória királynőt az írek gyakran "az éhség királynőjének" nevezték. Az ő uralkodása alatt kezdődött az 1845-ös ír burgonyavész, ami kb. 1 millió ember életét követelte, így az ír történelem legsúlyosabb tragédiája volt. A történet remekül hangzik! Van benne minden: dráma, nemzeti büszkeség és a végén még csattanó is! Jól hangzik, csak valószínű, hogy nem igaz.

   Egy másik legenda a két ír író, George Moore és Oliver St. John Gogarty személyéhez köthető, akik egymás szomszédságában éltek. A városi legenda szerint, a gyakorta részegeskedő Gogarty kései hazaérkezésekor rendre a szomszédban lakó Moore házába próbált bejutni, méghozzá éjnek éjjelén! A tivornyázó kolléga zaklatásait megelégelő Moore emiatt úgy döntött, hogy zöldre festi az ajtaját, hogy még Gogartynak is egyértelmű legyen az, hogy rossz bejárathoz tévedt. Ez a sztori is hangzatos, csakhogy valószínűleg szintúgy kitaláció. 

   A leginkább racionális elképzelés az, hogy az éghajlat miatt gyakori szürkeségben élő írek a gyakran egyforma, de szerintem tetszetős, téglából vagy kőből épült házaikat az ajtók színének megváltoztatásával próbálták az egyéniségükhöz, de legalábbis az ízlésükhöz igazítani, amiből aztán egy trend bontakozott ki. Tessék, itt a megoldás! Egyszerű, sehol egy csattanó, de azért mégis aranyos.

Mert mi mind egyéniségek vagyunk!

   Egy körülbelül 35 perces séta után, ami magába foglalta a reggeli beszerzését is, szerencsésen megérkeztem a Twin Englis Centre bejáratához, ami természetesen lila volt. Innen már közösen átsétáltunk egy másik közeli kampuszhoz, ahol a képzés zajlik. A kezdeti fennakadások után egy hangulatos angol nyelvi órában volt részünk. Sok érdekességet tanultunk az ír kiejtésről és a sajátos nyelvhasználatról. A szakmai tartalom (Project Based Learning) még később következik majd. 

Az miért van, hogy a kampuszokról mindig a krampuszok jutnak az eszembe?

   Egy ösztöndíjastól ezt talán furcsa lehet olvasni, de szerencsére az első napon gyorsan végeztünk az órákkal, így lehetőségem volt a dublini National Botanic Garden megtekintésére, ahol a magamfajta növénykedvelő ember igencsak el tudja tölteni az időt. Őszintén szólva kicsit aggódtam is amiatt, hogy ez a helyszín melyik napon fog majd beleférni. Rugalmas programtervet készítettem magamnak, így nem volt kérdés, hogy merre visz majd a lábam ma délután. 

National Botanic Garden, Dublin

A képen lehet, hogy nem látszik jól, mert elég távolról fotóztam, de ez a fa egy óriás

Ha Viktória királynőt nem is, de a Viktoriánus stílusú üvegházakat úgy tűnik,
hogy azért szeretik az írek

Valószínűleg azért, mert nagyon szépek!

Az esernyővel közlekedő hülgyek igazából feldobják a fotót,
ezért úgy döntöttem, hogy rajta maradhatnak.
Egyébiránt ma volt az elmúlt öt év legmelegebb napja Írországban. Az írek nem viselték túl jól.
Itthon mi erre azt mondanánk: Elkezdett melegebbre fordulni az időjárás.

Az ott középen egy mókás mókus, aki rá se hederített se az emberekre, se a madarakra

   A botanikuskert után tettem egy nagy sétát, vissza a városközpontig. Utam során megtekintettem a The Spire of Dublint (amit talán oromnak kellene fordítani, de én inkább földbeállított hatalmas égi gerelyként értelmezem), valamint a St Stephen's Green parkot, ahol egy önkívületi állapotban lévő férfi [érezhető eufemizmus] egy piros beszállókártyát mutogatott az útjába eső embereknek, és közben ezt kiabálta: "The Liverpool goalkeeper made a grave mistake! The german refree sends him off!" A parkban játszó gyerekek egymás után mentek oda hozzá, hogy őket is állítsa ki, de én nem mertem lefotózni, mert attól tartottam, hogy kitiltana a "stadionból", az égig érő gerelypaszulyról pedig inkább videót készítettem, mert közelről nem fért bele egyetlen képbe.

   Miután visszaértem a szállásra és lezuhanyoztam, úgy éreztem, hogy még nem ért véget a mai nap, ezért újabb kalandra indultam. Úticélom ezúttal a The Temple Bar és szomszédsága volt, ami Dublin egyik leglátogatottabb turista-látványossága. A környéken több sétáló utca, pub, bár, étterem, büfé, üzlet, szórakozóhely és kulturális létesítmény (mozi, galéria, fotótárlat, stb.) található. A megannyi hely közül kiválasztottam a környék peremén egy csendesebbet, ami egyébként az egyik legautentikusabbnak tűnt: a Thomas Moore Innt. Ez a névadó Thomas Moore természetesen nem az angol Thomas Moore, hanem egy újabb híres ír író és költő, aki mintegy fél évszázaddal az íróból ajtófestő-mázolóvá avanzsált kollégái előtt élt és alkotott. 

   Nem szerettem volna túlzásba esni, ezért beértem egyetlen pint sörrel. Biztosan sokakat meglep, hogy nem a Guinnessre esett a választásom, és inkább Smithwick's vörös alet rendeltem, de szerettem volna valami teljesen újat kipróbálni. Egyébként úgy érzem, hogy nem volt rossz döntés! Az idő közben a Guiness tulajdonába került Smithwick's egyébként egy 1710-es alapítású sörfőzde, így pár évtizeddel idősebb, mint a tulajdonosává vált nagyvállalat.  Azt sajnos nem tudom, hogy a 312 éve folyamatosan működő főzde Guinness-rekord-e, mert ahhoz át kellene utaznom az Egyesült Királyságba, hogy megkérdezzem. A félreértések elkerülése érdekében írom le azt, hogy ez a Guinness ugyanis nem az a Guinness!

A Thomas Moore Inn a klasszikus külső és belső megjelenésével,
hívogató hínárzöld kerámiaburkolatával, és annak nyugalmából merészen kiemelkedő
élénkpiros bejáratával igézi meg a fáradt utazót

Kellemes volt!

   Úton a szállás felé még átkeltem a tegnapi napról a korábbi bejegyzésben emlegetett St Patrik's Cathedral melletti templomkerten. Itt is, csak úgy, mint a St Stephen's Greenben, az emberek mindenhol a fűben ülnek, és látszólag órákat képesek a fák alatt ejtőzve beszélgetni és pihenni. Azt nem tudom, hogy a katedrálist mikor tudom majd belülről is megtekinteni, mert az ígéretek szerint innentől hosszabbak lesznek majd a tanítási órák. Holnap mindenesetre tanulás után megkeresem Dórit és Andit, akik még szintén Dublinban vannak, és együtt elmegyünk a Trinity Collegbe! Hogy az miért izgalmas? A következő epizódból majd megtudjátok!

Még egy kép a St Patrikról