Összegzés: az utolsó bejegyzésem az írországi élményeimről

Ha az előző bejegyzésem lenne valóban az utolsó, akkor ez a néhány részes blog-sorozat érzésem szerint igencsak befejezetlen maradna. Ma érett meg a fejemben néhány olyan gondolat, amik talán alkalmasak lehetnek arra, hogy lezárjam ezt a csodálatos két hetet.

(Zárásképpen: ez a Trinity College egyik épülete; ez Írország legrégebbi egyeteme, többek között Oscar Wilde, Samuel Beckett és Thomas Moore folytatott itt tanulmányokat)

Nehéz lenne megtalálni úgy a jelzőket, hogy elkerüljem a közhelyességet - így inkább néhány személyes gondolat mentén próbálom érzékeltetni, hogy miért volt ez a két hét olyan, amilyen.

Szokták mondani, hogy a fejlődés a komfortzónán kívül kezdődik, és itt a fejlődés bármire értelmezhető. Messziről nézve, valóban a komfortzónámon kívül voltam: egyedül egy másik országban, egy másik kultúrában, ahol még csak azt sem tudtam, hogy melyik irányba kell először nézni, mielőtt átkelek az úton ahhoz, hogy lehetőleg épségben maradjak (mivel ott baloldali közlekedés van), abszolút idegennyelvű közegben, abszolút ismeretlen emberek között.

Szerencsés vagyok, mert ezt a fajta egyedüllétet nem ilyen "szorongáskeltő" egyedüllétként, hanem inkább "kihívást jelentő" egyedüllétként éltem meg, minden nap várva a következő napot, hogy vajon milyen újdonsággal fogok találkozni. Kénytelen voltam feltalálni magam, folyamatosan kommunikálni, tájékozódni és nyitott szemmel járni, hogy minél hamarabb "belakjam" a várost. Emellett, hazafelé menet mindig gondolkoztam, mindig próbáltam jobb és jobb mondatokat alkotni angolul a fejemben - tulajdonképpen "elpróbáltam", hogy majd másnap mit, hogyan fogok tudni elmesélni. :) Emellett sokat gondolkodtam az aznap tanultakon, próbáltam belefűzni a tanult szavakat a gondolataimba, hogy jobban megmaradjanak. 

Természetesen sok új, nagyon érdekes embert ismerhettem meg, aminek révén egy kis betekintést nyerhettem távoli országok kultúráiba, vagy akár érdekes élethelyzeteket is volt módom megismerni.

Amiért imádtam ezt az állapotot, az az volt, hogy újra rácsodálkozhattam az emberi agy csodálatos voltára. Hogy újra azt éreztem, hogy egyszerűen fantasztikus dolog tanulni, új helyzethez alkalmazkodni, kintebb és kintebb tolni a határaimat, és azt érezni, hogy próbára vannak téve a képességeim - mert szerintem ez utóbbi az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet.

Talán az előző bekezdés az, amiben röviden össze tudnám foglalni, hogy miért volt ennyire értékes számomra a Dublinban töltött időszak. 

Szóval, nem is nagyon szaporítanám tovább a szavakat: örülök, hogy részese lehettem egy ilyen csodálatos élménynek, hogy ilyen közegben tanulhattam új dolgokat, és hogy ennyi új embert volt módom megismerni. Remélem, a bejegyzéseimmel sikerült egy kis ízelítőt nyújtanom mindebből. :)

Az utam során számomra a legnagyobb élmény vitathatatlanul az angolul tartott órám volt. 😁 Az új ismereteket pedig szerintem nagyon jól be fogom tudni építeni a pedagógiai tevékenységembe, úgyhogy már alig várom, hogy alkalmazzam a tanultakat. :)